9

Kellan egy sötét erdő mélyén bolyongott. A rongyos szélű felhőkön csak a fogyó hold és néhány halovány csillag pislákoló fénye hatolt át. A fák között panaszos hangon bömbölt a szél, az ágak suttogva hajladoztak a lány körül. Kellan eltévedt: fogalma sem volt, hogy merre jár, és hogy került ide.

— Hahó! — kiáltott fel. A hangját elnyelte a sötétség. — Van itt valaki?

A szél jegesen fújt. Kellan reszketve összébb húzta magán a dzsekit. De a jeges szél még semmiség volt a hátán végigfutó fagyos hideghez képest, amikor a vadon mélyéről egy ismerős hang üvöltött fel.

— Kellaaaaaaaaan — jött a szél szárnyán a vérfagyasztó kiáltás.

— Orion — suttogta a lány. Azután eliramodott a hang irányába. A sötétben ágak csapódtak az arcába. Kellan a szeme elé tartotta egyik karját, úgy törte az utat maga előtt. Felkaptatott egy emelkedőn az itt-ott felderengő fatörzseket kerülgetve.

— Orion! — kiáltott, de nem érkezett válasz, csak a szél süvöltött egykedvűen.

A fák egyre ritkultak. Kellan ekkor megpillantott egy sziklás hegyfokot maga előtt. A szirt hasadékaiban, a kövek repedései között sötét árnyak bújtak meg. A lábánál, a sötét kőzet egy szűk hasadékából lobogó arany fény áradt, akár egy hamis naplemente sugarai. Kellan leszegte fejét, és nekivágott a meredek hegyoldalnak a ragyogás irányában. A barlang bejáratánál egy pillanatra megállt, és nekitámasztotta kezét a hideg kőfalnak. Még mindig szaggatottan lélegzett.

— Orion? Tam? — kiáltott ismét, de most sem kapott választ. A fény úgy lobogott odabent, mint egy táncoló lángnyelv.

Kellan lehajtotta a fejét, és belépett, azután belebotlott a szűk barlang sötét kőpadlóján fekvő alakba.

— Tam! — kiáltotta. A test körül összegyűlt vértócsa nedvesen csillogott a szomjas fekete kövön. Kellan érezte a ragacsos melegséget a kezén, de nem vett róla tudomást. Megpróbálta megfordítani a férfit. A test még meleg volt, de amikor Kellan a nyakához szorította a kezét, nem érezte a pulzust, és a feje is ernyedten lógott. Hosszú haja elvesztette fényét a ráragadt vértől.

— Nem igaz… — suttogta Kellan. — Ugye nem igaz… Tam… — félresöpört néhány nedves hajtincset, abban reménykedve, hogy a férfi megmozdul, és ad valami életjelet. Nem történt semmi. A fény végigömlött a mozdulatlan, nyugodt arcon — a tünde olyan volt, mintha csak aludna.

— Kellan — suttogta egy hang. Kellan megfordult, és látta, hogy ragyogó fény sugárzik mögötte; úgy elvakította, hogy szeme elé kellett kapnia a kezét. Hunyorogva nézett a fénybe. Mintha halványan látott volna ott valakit vagy valamit.

— Kellan — szólította újra a hang, ezúttal erőteljesebben: mint amikor valaki rég nem látott barátját vagy szerelmét köszönti.

— Ki az? — kérdezte a lány. — Ki van ott? Segítenie kell, ez a férfi megsebesült!

— Ő meghalt, Kellan, nem tudsz neki segíteni.

— Nem igaz!

— Nem tudsz neki segíteni, Kellan. Hagyd…

A fény még erősebben ragyogott. Kellan lehorgasztotta a fejét Orion felett, és szorosan átölelte a testét.

— Kellan… Kellaaaaan — zendült fel a hang. Egy kéz, mely úgy ragyogott, akár a napfény, megérintette a lányt. — Kellan!

Kellan zihálva riadt fel, lerázta válláról a kezet, és tapogatózva keresni kezdte a fegyverét, amelynek a hóna alatti tokban kellett volna lennie.

— Nyugalom, nyugalom! — szólt csendesen Orion. — Nincs semmi baj. Csak rosszat álmodtál.

Kellan vett egy nagy levegőt, és felnézett Orion mélyzöld szemébe. A tünde aggódva, összeráncolt szemöldökkel figyelte.

— Istenem, csak egy álom volt… — lélegzett fel. — Mennyi az idő?

— Mindjárt indulnunk kell — felelte Orion.

Az elhagyott autókereskedést árnyas sötétség uralta, a levegőben por, hamu és gépzsír szaga terjengett. Az ablakokat régóta fa- és műanyag táblák fedték, a megrepedt üvegeket néhol ragasztószalaggal rögzítették, máshol úgy hagyták, ahogy voltak. A földön mindenfelé szétmorzsolódott üvegszilánkok hevertek. De az épület belül száraz és szerkezetileg kifogástalan volt — valószínűleg már másoknak is szolgált búvóhelyül. Most viszont, amikor az árnyvadászok megérkeztek, éppen üresen állt.

Kellan leporolta terepszínű nadrágját, és kirázta a dzsekijét, mielőtt felvette. Igyekezett megszabadulni a temérdek portól, amely az éjjel ragadt rá, amikor kispárnának használta, hogy valamelyest aludni is tudjon a padlón fekve. Nem tudhatták, mikor iktathatnak be egy kis alvást legközelebb, és Kellan úgy érezte, a klinikabeli vadászat óta egyszer sem pihente ki magát igazán. Hálásan bólintott, amikor Orion egy önmelegítő ételcsomagot nyújtott felé. Ahogy felnyitotta a metallizált műanyag tasakot, gőz tört elő belőle. Lepattintotta a kanalat, és szedett vele az ízesített szójából. Az étel elég jellegtelen volt, de legalább meleg. Falatozás közben Kellan körbepillantott a helyiségben.

— Hol van Midnight?

— Azt mondta, el kell rendeznie az ügyeit — vont vállat Orion. A tünde egy kiszuperált hordón üldögélt. Egyik csizmás lábát felhúzta, a másik lazán lógott a föld felett; közben lustán kavargatta az ételt. A múlt éjjel óta Kellan és Orion először maradtak kettesben. Midnight reggel korán megérkezett Orionhoz, hogy megtegyék az előkészületeket az indulásra, azután egész nap keményen dolgoztak.

— Figyelj — szólalt meg bizonytalanul a férfi —, tegnap este…

— Minden oké — sietett közbevágni a lány —, minden oké.

— Nem akartam… — kezdte újra Orion, de Kellan félbeszakította.

— Na aggódj emiatt. Nem nagy ügy. Te sem gondoltad komolyan, és hidd el, én aztán végképp nem. Gondolj csak az életmódunkra — intett fejével a koszlott környezetre. Sóhajtott egyet, és letette kanalát az ételdobozba. — Ami megtörtént, megtörtént, ezen nem érdemes rágódni. Nem kell, hogy befolyásolja a szakmai kapcsolatunkat, érted?

Orion felnézett, és találkozott a tekintete a lányéval. Azután lassan vett egy nagy levegőt, és bólintott.

— Hát persze — mondta. — Minden rendben.

— Jól van — zárta le Kellan. — Jól van. — Vett még egy kanállal az ételből, de már teljesen elment az étvágya, és a szójaprotein-készítményt még a korábbinál is ízetlenebbnek érezte.

— Igen — felelte Orion, és ő is csendben folytatta az evést. Még csak néhány falatot nyelt le, amikor halkan nyílt a hátsó ajtó. Mindketten letették a dobozt, és megmarkolták a fegyvert. Amikor az ajtóban Midnight karcsú alakja jelent meg, leengedték a kezüket.

— Készen vagyunk — jelentette be Midnight. A tünde szokott munkaruháját viselte: fekete, testhezálló szintibőrt és egy sokzsebes mellényt, amelyben szerszámokat és más apróságokat tartott. A mellény alatt pisztolytáska lapult. Egy másik fegyvert a combjához erősített; haját pedig a tarkóján kontyba csavarta, hogy ne hulljon az arcába.

— Mindjárt indulhatunk, ugye? — kérdezte, szemöldökét felvonva.

— Ja — vágta rá Orion, és felemelte az ételt. Gyorsan belapátolták a maradékot, összeszedték a felszerelést, és útnak indultak.

Midnight szerzett egy furgont, amely most kint várta őket. A motorokat elrejtették egy biztonságos helyen a közelben, ahol majd megtalálják őket, ha visszatérnek Seattle-be. Legalábbis Kellan nagyon bízott benne, hogy így lesz. Nem szívesen fordította volna a nyereség egy részét új motorra. A kisteherautó öthat éves lehetett, ennek ellenére jó állapotban volt, és teljesen hétköznapi módon nézett ki — kevésbé feltűnő jelenség nem is lehetett volna. Bedobták hátra a felszerelést, és Midnight felugrott a vezetőülésbe.

A város már éjszakai sötétségbe burkolózott. Messze északon Kellan látta a belváros csillogó fényeit és a cégek toronyházait. Itt, a Pusztulatban csak néhány pislákoló lámpa és egy pár sarokkal arrébb égő hordó adott némi fényt. A furgon utasai figyelték, hogy követi-e őket valaki, de nem láttak semmit. Így hát Kellan remélte, hogy Akimura elveszti a nyomukat, mire kiérnek a városból. Ha pedig egy időre eltűnnek, talán nem foglalkozik többet vele.

Déli irányban hagyták el a várost, és beléptek a Szelis-Síd Tanács területére. A határőrök nem sokat törődtek velük, és — Kellan megkönnyebbülésére — a személyazonosságukat sem ellenőrizték túl nagy gondossággal. Ebben persze az is közrejátszhatott, hogy Midnight úgy állította be a hitelkártyáját, hogy az őröknek is csurranjon valami, miközben az adataikat vizsgálják. Nemsokára már a Tanács területén robogtak keresztül, egyenesen Tir Tairngire határa felé. Nem volt túl nagy forgalom, elég gyorsan haladtak. Néhány óra elteltével egy kihalt útszakaszon Midnight hirtelen lekormányozta a furgont a pályáról. A fényszórót lekapcsolta, de hajtott tovább.

További tíz perc elteltével Midnight parkolófokozatba tette az autót, és elővett egy hordozható navigációs készüléket, hogy meghatározza a pozíciójukat. Hátradőlt az ülésen, hogy Orion is lássa a képernyőt.

— Itt letérünk az útról — magyarázta. — Szeretnénk elkerülni az ellenőrző pontokat, amiken hivatalosan át kell menni, hogy belépjünk Tir Tairngire-be. Ez az út — mutatott a térképre — szintén a határhoz vezet. Biztosan megbízol az összekötődben? — kérdezte Oriont. A férfi bólintott.

— A folyó északi partján fog várni valaki, aki átvisz minket.

Midnight bólintott, de Kellan mintha kételkedést olvasott volna ki a tekintetéből. Tulajdonképpen Kellant meglepte, hogy Midnight Orion Tir Tairngire-beli kapcsolatait hívta segítségül. Igaz, a férfi még ismert néhány embert azokból az időkből, amikor az Ősiekhez tartozott (a bandának voltak anyaországi összeköttetései). Orion valószínűleg ezt használta fel, amikor megszervezte a találkozót. Kellan feltételezte, hogy Midnightnak magának is megvannak a kapcsolatai Tirben, de úgy látszik, ezúttal nem vette ezeket igénybe — annak ellenére, hogy nem kedvelte Oriont, és nem is igen bízott meg benne. A lány kíváncsi lett volna rá, hogy mi ennek az oka, de ha Midnight nem közli magától, akkor ő sem fog kérdezősködni.

A furgon lekapcsolt fényszórókkal elindult. A hold alig világította meg az útjukat, de Midnight ügyesen kormányozta az autót; tünde szeme a vaksötét éjszakában is megtalálta a biztonságos útvonalat. De még így is sokkal lassabban haladtak, mint eddig. Tovább tartott megtenni a maradék útszakaszt a határig, mint az egész eddigi távolságot, pedig a pályán letudták az út legnagyobb részét. Már majdnem éjfél volt, amikor megálltak. Kellan összeszedte a felszerelését, és kiszálltak; Midnight bezárta a furgont.

— Na, most már nem lesz messze — nézett rá újra a GPS-re. — Induljunk, de csak óvatosan.

Gyalog folytatták útjukat a folyóig, amely a várostól északra és nyugatra kanyargott. Kellan igyekezett mindenfelé figyelni, de azt is alig látta, merre mennek. A környező vadon szorongással töltötte el. Kellan a város gyermeke volt, a Felébredt erdő mélyén minden nesz megrémítette. Ez az érzés pedig csak erősödött azóta, amikor legutóbb elhagyta Seattle-t, és az élete többször is veszélybe került. Ezúttal pedig ő volt az egyetlen varázsló a csapatban; az egyetlen, aki szembeszállhatott az ellenséges szellemekkel és más Felébredt lényekkel, leszámítva az Orion kardjában lakozó mágiát.

Kellan keze újra és újra az amulettjére tévedt. Biztonságérzetet adott neki, ha megérintette a kő meleg felületét. Éjjeli madarak éneke és rovarok zizegése kísérte útjukat, ahogy a folyó és az azon túl fekvő város felé közelítettek. Kínos lassúsággal haladtak előre, és egyikük sem törte meg a csendet.

Egy idő után Kellan gondolatai elkalandoztak. Orionnak magabiztosan állította, hogy ami köztük történt, nem nagy ügy, de vajon igazat mondott-e? Kellan már tapasztaltnak tartotta magát. Az utcán nőtt fel, és hamar felnőtté vált; persze ő is kivette a részét az élvezetekből, de komoly barátja soha nem volt, nem is beszélve egy igazi kapcsolatról. Úgy érezte, ez nem is férne bele választott életmódjába. Na idefigyelj, gondolta. Egy éjszaka még nem jelenti azt, hogy ebből bármiféle kapcsolat lenne. Nevetséges az egész, hogy egyáltalán…

— Feküdj! — kiáltott Midnight. Kellan egyszerre visszatalált a valóságba. Mindannyian leguggoltak egy hatalmas fa törzse mellett. — Ne mozduljatok!

Ebben a pillanatban Kellan puffanó hangokat hallott. Eltelt néhány másodperc, mire rájött, hogy a hang felülről érkezik, majd döbbenettel ébredt rá, hogy valójában súlyos bőrszárnyak csapásait hallja. Torkán akadt a levegő, és megdermedt, mint egy csapdába esett egér, ha sötét árnyak suhannak el fölötte.

A hang egyre erősödött. Orion lassan, óvatosan megfogta kardja csupasz markolatát, de nem húzta ki a fegyvert. Midnight a fatörzshöz préselte magát, és magához szorította a navigációs készüléket, hogy eltakarja a fényét. Fejét hátrahajtotta, úgy hallgatózott.

Ekkor az ágak hajladozni kezdtek, és egy árny fedte el a csillagok és a hold fényét. A falevelek zörögtek; Kellan úgy érezte, hogy egy hatalmas valami suhant el közvetlenül a fák csúcsa felett. Néhány másodperc eltelt, majd átható üvöltés hasított az éjszakába — egy vadász éles kiáltása. Kellannek végigfutott a hideg a hátán, ahogy a hang visszhangzott a sötétben.

Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a szárnycsapások zaja elhalt, amíg Midnight jelzett, hogy indulhatnak, amíg Kellan úgy érezte, hogy újra kap levegőt. Merev tagokkal felállt, Midnight pedig újra átvette a vezetést. Kellan néhány lépést előresietett, hogy utolérje.

— Mi a franc volt ez? — kérdezte, szinte csak suttogva. — Sárkány?

Midnight megrázta a fejét.

— Akkora nem volt — állapította meg tárgyilagosan. — Valószínűleg egy wyvern. Sok él errefelé.

Sok él errefelé?! Gondolta Kellan, és arra pillantott, amerre a lény eltűnt. A francba, mibe keveredett?

Hajnal előtt néhány órával érték el a Columbia folyó partját. A túloldalon feltűntek Portland fényei. Mindössze néhány méterre a folyó déli partjától húzódott a Portiandi Fal.

A szürke ferrobeton fal vagy tíz méter magasan emelkedett, a tetején szögesdrót kígyózott. Az építmény, amely végighúzódott a folyó mentén, ameddig csak Kellan ellátott, körülvette a tünde nemzet területének csücskében álló várost. A folyó másik oldalán már Tir Tairngire terül el, az ígéret Földje, a tündék alapította biztonságos otthon, ahol a saját törvényeik szerint élhetnek. Kétségtelenül nem fogadják kitörő örömmel a hívatlan látogatókat.

Midnight eltette a GPS-t, és megálltak a parton a fák takarásában. Kellan Orion felé fordult — a férfi félrehajtott fejjel, távolba révedő tekintettel állt, mintha hallgatózna.

— Mikor érnek ide azok az összekötők? — kérdezte a lány. Orion rápillantott, azután az arcáról a mellkasára siklott a tekintete.

— Már itt vannak — szólt halkan. Kellan lenézett, és észrevett egy apró piros pontot a mellkasa közepén: a lézerfény vörösét. A keze automatikusan a fegyvere felé mozdult.

— Telego carronasto! — hallották a halk, de parancsoló hangot az árnyak felől. — Ne mozduljanak! — Orion elkapta Kellan tekintetét, és alig észrevehetően bólintott. Kellant valahogy ez nem nyugtatta meg száz százalékig.

— Elhoztuk az összeget, amennyiben megegyeztünk — szólalt meg Orion. — Delarosa.

Az árnyékból, tőlük mindössze néhány méternyire, egy magas, karcsú nőalak lépett elő. Fekete és sötét lombzöld ruhát viselt: katonai pulóvert megerősített váll- és könyökrátétekkel, hozzá terepszínű nadrágot és bakancsot. Pisztolyát továbbra is Kellanre szegezte; keze is, sötét tekintete is mozdulatlan maradt. Rövid haja miatt Kellan először férfinak nézte.

— Remélem, az anyagiakkal jobban állsz, mint a sperethiellel — mondta most éneklő akcentussal.

— Jól állok — biztosította Orion. — Eddig mindig sikerült méltányos üzletet kötnünk, nem igaz? A nő ajka gúnyos mosolyfélére rándult.

— Méltányosság, felelősség… Ti Ősiek nemigen szoktatok effélékkel törődni.

— Van, amelyikünk igen.

— De az sem tart sokáig. Mindegy — eresztette le a pisztolyát. Kellan végre fellélegzett. — Az üzlet az üzlet, és mi nem utasítjuk el senki pénzét.

Orion biccentett, és lassan a kabátja alá nyúlt. Előhúzott egy hitelkártyát, és a nő felé tartotta; az közelebb jött, és kikapta a kezéből.

— A felét most, a felét a túlparton — szögezte le Orion. — Ahogy megbeszéltük. Ellenőrizheted, ha akarod.

— Felesleges — vetette oda a nő, miközben a kártyát az öve egyik zsebébe süllyesztette. — Feltételezem, hogy egyszer majd ki is akartok jönni a városból, és ehhez ránk is szükségetek lesz.

Ha pedig nincs minden rendben… — vont vállat, a képzeletükre bízva a folytatást.

— Erre — mutatta az utat. Midnight szó nélkül követte, Orion és Kellan szorosan a nyomában. Kellan most már világosan érezte, hogy figyelik; azon gondolkozott, hány társa várakozhat a tünde nőnek a közelben arra az esetre, ha valami baj történne. Végigpásztázta a környező fákat, de a sötétségben semmit sem látott.

— Ez kicsoda? — súgta oda Orionnak. — Csempész? Árnyvadász? Orion halványan megrázta a fejét.

— Rinelle — szólt halkan. — Felkelő. A Rinelle ke’Tesrae csoport már kötött néhány üzletet az Ősiekkel. — Kellan szívesen kérdezett volna többet is, de inkább hallgatott, amíg a nő vezette őket.

A folyóparthoz értek, ahol egy apró csónak volt elrejtve. Az árnyak közül tünde férfi bukkant elő; öltözéke hasonló volt a nőéhez. Csendben segített eltávolítani a csónakot álcázó hálót, összegöngyölte, és betuszkolta az ülőpadok alá.

— Szálljatok be! — mondta a nő, és az árnyvadászok bemásztak. — Ne mozduljatok, és maradjatok csendben! — tette hozzá, és társával együtt felvették az evezőket a csónak fenekéről. Kellan látta, hogy a jármű csónakmotorral is fel van szerelve, de úgy látszott, azt most nem akarják beindítani. Ehelyett csendben, lassú mozdulatokkal evezni kezdtek. Kellan összekuporodott az ülésen a csónak orrában, nézte a folyó sötét vizét és az egyre inkább fölébük tornyosuló falat. Most már elkötelezték magukat. Nincs visszaút.